Első előadónk minden szava igazi kincs volt, de legszívhez-szólóbb mondata számomra ez volt:
„Ha nincs, aki átöleljen, öleld át Krisztust!”
Itt újra megfogalmazódott bennem, hogy az ember soha nincs egyedül, soha nem lesz elhagyott, ha szíve, lelke Krisztusé. Mindig lesz, aki támogat, szeret, átölel.
Tanúságtételek következtek, amelyek szintén nagyon lélekemelők voltak, mert személyes tapasztalatot szerezhettem a börtöncursillo áldásos tevékenységéről. Nagyon jó volt hallgatni két testvértől is, hogyan szabadította meg őket Jézus az igazi rabságból. Ma már mindketten a cursillónak köszönhetően Isten útját járják. Jó volt hallani, hogy háttérimáinknak, leveleinknek ilyen áldásos hatása van!
A Szentmise és az ebéd után délután kis csoportokban folytatódott a program, ahol két lényeges gondolatot beszéltünk át:
- Mennyire tudod magad odaajándékozni Istennek?
- Mennyire tudod átadni környezetednek Jézust?
Mindenki saját életéből, más-más szemszögből megközelítve próbált választ találni, mintegy önmagát belehelyezni vagy önmagát kívülről szemlélni, hol tart az úton, hol mutatkoznak még hiányosságai ezen a téren. Őszinte mondatok, örömök, fájdalmak törtek felszínre ebben az egy órában. Nagy ajándék volt számomra ez az együttlét is.
A végén a csoportok egy-egy mondatban összefoglalták a válaszukat. Ahány csoport, annyi reflexió született a végére. Így vagyunk mi együtt színesek, pompásak.
Záró gondolatként még azt szeretném veletek megosztani, ami szintén az első előadáson hangzott el: „Krisztus és én legyőzhetetlen páros vagyunk.”
De colores!