Néhány gondolat a diófa ürügyén
- Részletek
- Módosítás: 2012. október 28. vasárnap, 10:36
- Írta: Horváth István
- Találatok: 5015
A BESZÉLGETÉS
Két ember ült az árokparton, egy jókora fának támasztották hátukat. Süttették arcukat a késõ õszi verõfényben. Egyikük idõsebb, torzonborz, kissé fura figura. A másik fiatalabb, olyan mesterember-forma.
-Jó ez a Nap - így a fiatalabb.
-Bizony hogy jó - s nyújtózva ropogtatta csontjait az idõsebb.
Lassan beszéltek, nagy helyeket hagyva két gondolat között.
-És a diófát ismeri-e? - kérdezte az idõsebb.
-Melyiket?
-Azt, amelyik a hátunkat tartja - kedélyeskedett az idõsebb.
-Ezt? - Hm- Láttam már ilyet, szép nagyra nõtt, meg kell hagyni.
-De a termését, ismeri-e?
Hát már hogyne ismerném, ismeri azt mindenki - húzta el a szája szélét a fiatalabb.
-És azt, ahogyan a termése lesz, azt tudja-e?
-Maga kertész? - kérdezett vissza gyanakodva a fiatalabb.
-Nem, nem vagyok kertész, csak megfigyeltem. Mert, figyel az ember, kérem.
-A fene jobban tudja - rántott a vállán a fiatalabb, s összehúzott szemöldökkel a túlsó part felé nézett. Kissé hosszabb csönd telepedett közéjük. Lassan szedelõzködtek. Elõször az öreg állt fel s ahogyan feltápászkodott, kezével végigsimította a fa törzsét. Ekkor, kicsit hasonlítottak egymásra. Ujjával a kalapja felé mutatott, köszönésként kissé elõre bic-centette fejét.
-No, Isten áldja -
-Isten áldja bátyám, de én is mennék ám, mielõtt hûvösre váltana.
Elindultak.
Az öreg, azonban pár perc múlva megállt és visszanézett. Nézte, az alkonyi fényben fürdõ, szinte megdicsõült hatalmas diófát.
-Az új hajtáson lesz - törte meg a csöndet az idõsebb.
-Mi? - emelte a szemöldökét a másik, mint aki nem találja az iménti beszélgetés fonalát.
-Hát a dió! -
-A porzója az a régi ágon van, de a termés, az új hajtáson lesz. és annyi termése lesz, amennyi új hajtása nõ neki!
-Értem, kérem, hogyne érteném - és a nagyobb nyomaték kedvéért õ is megállt és visszanézett.
Fölnézett a fára. A lombját már szinte elvesztette, csupán az ág végeken árválkodó néhány levél billegette magát.
-Szóval - az új hajtásokon - és még õ mondja, hogy nem kertész, motyogott maga elé.
-Mondja bátyám, miért mondta nekem ezt a diót, meg az új hajtást?
-Á, már magam sem tudom - csak úgy, mert ki kívánkozott. Meg aztán most már maga is tudja.
Rövidesen szétváltak útjaik. Az öreg, a még mindig látható fára, nézett majd távozó úti társára. Úgy nézte õket, ahogyan csak az öregek tudnak nézni. Aprólékosan, figyelmesen, szinte morzsánként emelve be mindent az emlékezetébe. Aztán megfordult és a sietség legkisebb jele nélkül ismét elindult. A fel-felszakadó sóhajtását elnyelte a friss avar tompa zizegése.
2005-12-07